Ah siralmas idő! oh elfajult világ;

Boldog mostan a vak, s jaj annak, a ki lát,

Hajh százszor jaj annak, mert csak azt láthatja,

Hogy küszöbön van már az itélet napja.

A földön minden fölfordult fenekestül,

Lábra kap a gonosz és a jó elrestül,

Bizony pedig csoda, mert nem nő a hája,

Sőt oly sovány lett, hogy csörög a bordája.

Életem sok drága éjét virasztám át,

Az elmélkedésnek égetvén lámpáját:

Mi lehet az oka, hogy a világ pusztul,

Hogy hátunkra nyerget kaptunk a gonosztul?

És egy éjszakának a dereka felé,

Midőn lelkem már az álom borát nyelé,

Feltűnt előttem a rettentő kisértet,

Melytől e világra jön a vég-itélet.

Nem síri kisértet fejér lepedőben

Volt ez, mely lakozik kinn a temetőben;

Francziaország az ő laka, nem kripta,

A neve pediglen: jacobínus-sipka.

Oh e sipka ördögkezektől van varrva,

Ez a piros sipka a bőségnek szarva,

A melyből minden rosz csak úgy dűl szerteszét,

Hogy a jó lelkeknek elveheti eszét.

»Újítás« a jelszó e sátán zászlaján,

S még a dögvésznél is harapósabb talán;

Annyira vagyunk már, hogy ama régi jó

»Előljáróbeszéd«, mostan csak »előszó«.

De mit nekünk a nyelv, mit az irodalom!

Ez csak haszontalan czifra az asztalon;

Nagyobb az, hogy recseg az asztal lába is,

Bebujt az ördög a politicába is.

S hah szentségtörése a szentségtörésnek!

A táblabírák is oda esküvének,

Od’ ahhoz az isten nélkül való néphez,

A mely újitást, mely haladást visz véghez.

Igen, már a táblabirák közt is vannak,

A kik parókájok porának rohannak,

Kik parókájokról a szent port lerázzák,

Melylyel a századok őket koronázák.

Ah siralmas idő! oh elfajult világ!…

De hála istennek, maradt még legalább,

Maradt egy-kettő a táblabirák között,

Kikhez, te rosz szellem, nincsen semmi közöd.

A dicső férfiak! fölirom nevöket,

Kalapomba vetem, s aztán a melyiket

A szerencse éri, a mely’ket kikapom,

Halhatatlanítni fogja harsány dalom… –

Felső-Kis-Kálnai és Szent-Demeteri

Fegyveres Tamás… hah, épen jól jöve ki!

Ő méltó dalomra! testi-lelki képe

Bátran oda illik Árpád idejébe.