Táblabíró úr az ég segedelmével

Óriási dolgát ép akkor végzé el,

A midőn az ajtón kopogtattak vala,

S kopogás után belépett Dezső fia.

»Ejnye, akasztani való rosz portéka,

Napjaim gyilkosa, életem hóhéra!«

Ilyen barátságos szavak hangozának

Nyájas üdvezletűl ajkán az apának.

Dezső pedig örömkönnyekre nem fakadt,

Hallván ez édesen üdvezlő szavakat;

Bátor volt kérdezni, folyvást hűledezve:

E szép fogadtatást hogyan érdemelte?

»Hogyan érdemelted!« kiálta föl apja,

S kezéből a tollat dühösen eldobja,

»Nem tudott az ördög elébb haza hozni

Csak egy pár órával, vagy ott tartóztatni?

Itt van, kész a levél, nincs egy betű híja,

És az ember ezt mind, mind hiába írja!

Kinos fáradságom nagy potyára történt;

Szabott fejemre a sors ily kemény törvényt.

Hogyha nem sajnálnám az úti költséget,

Ebb’ a nyomba’ visszakergetnélek téged,

Olvasnád levelem ott Pest városába’,

Ne írtam légyen azt ily szörnyen hiába.

Azt írtam: jőj haza; henyéltél eleget,

Illő, hogy ezentúl szolgáld a nemzetet.

Itt a tisztújitás, egy becses virágot

Terem neked e kert: szolgabíróságot.«

Nem felelt egyebet erre Dezső, csak azt,

Hogy ő ezen kertből virágot nem szakaszt,

S a nemzetre nézve azt jegyzi meg, hogy ez

A mint eddig elvolt nélküle, el is lesz.

»Hogyha vétek«, ugymond, »a közügyi terhet

El nem fogadni, ha az ember rá termett,

Szinte az, sőt kettős vétek elvállalni,

Ha viselésére gyöngék a vállai.

Érzem gyöngeségem, azért ki sem lépek,

Foglalják el a tért markosabb legények,

Én majd benn maradok csendes hajlékomban

A nekem való, a rejtett nyugalomban.«

»Kivel beszélsz, kölyök?« kurjantott reája

Az apa oly igen méltó haragjába’,

»Kivel beszélsz, kölyök, s mióta feleded,

Hogy apádnak minden hangja parancs neked?

Ki sem lépsz? röpűlni fogsz, ki az ablakon,

Hogyha vonakodol szót fogadni vakon;

Azt teszed, mit mondok, én, a ház királya,

S tizenkét vármegye főtáblabirája!«

Dezsőben nem nyargal szilaj vér patakja,

De szelidségéből e beszéd kikapja,

S a fiúi érzés tusakodik benne:

Nem lenne-e jobb, ha szivéből kimenne?

Végre, a mint illett, csak erőt vett magán,

S így kezdé szavait nagy hallgatás után:

»Jól van, apám, tehát legyen, mint kivánja,

Ki fogok lépni a nyilvány piaczára.«

Táblabíró úrnak nyájasabb lett képe,

Béke angyalaként szállt e szó fülébe;

Hejh pedig ha tudná fiának szándokát,

Csibének nézné őt s kitekerné nyakát.