Kukorít a kakas hajnal hasadtára,

Ki teremne talpon, hogyha nem Borbála?

Borbála kisasszony, gazdaság tengelye,

Tővel-hegygyel állna minden ő nélküle.

Talán a mióta század ez a század,

Nem érte Borbálát még az a gyalázat,

Hogy a kamrában ne sürgött-forgott volna,

Midőn piros orrát a hajnal föltolta.

Istentelen nyelvek azt regélik ugyan:

A pálinkás-üveg a kamarába’ van,

S ez az, a mi őt oly jókor oda vonja,

Korán sem a háznak, gazdaságnak gondja.

De mi nem hallgatunk minden szíre-szóra,

Rágalom malmára, pletyka-darálóra;

Üssön le a mennykő a feje búbjára,

Ki előtt még hölgyek jó neve sem drága. –

Tehátlan tehát a kakasság kukorít,

Borbála kisasszony a kamrában virít,

A konyha számára ád ki főzeléket,

S ex tempore pofon vágja a cselédet.

Ugy kell neked, ugy kell, te kotnyeles Sára!

Nem volt elég, nézned az aszalt szilvára,

Bele is markoltál, de Borbála lesett,

Rajta is kapott… most dugd el a poflevest.

Fegyveres Tamás úr azonban még alszik,

Még pedig ugy, hogy a szomszédba is hallik;

Gyermekek hallják a hortyogást az utczán,

S azt hiszik: trombita… katonák jőnek tán.

-120-

De most megrázkodik, torka muzsikája

Elfúl, mintha kötél hurkolódnék rája,

Szemöldöki, mint két ellenséges medve,

Egymásnak rohannak, s megállnak meredve.

Fején a haj ezer zsindelyszöggé válik,

Kiegyenesűl mind az utolsó szálig,

Redő-árkak nyílnak homloka rónáján,

S képe tetemesűl, orczáit fölfújván.

Hirtelen fölébred és az ágyán fölül,

Harag és iszonyat lángol szemeibül:

»Borzadalmas álom!« szuszogja, lihegi,

»Arczomat a hideg veríték verte ki.

Irnom kellett volna… írni erőtettek…

Lelkem most is dühöng, lelkem most is retteg.

Hah, ki föltaláltad az írást, gazember,

Hánykolódjék veled koporsód, mint tenger!

Alva sem hagy békét az átkozott írás!

Istennek hála, hogy csak álom volt s nem más.«

Nem más? szegény ember! gondold meg csak jobban,

Hejh, írnod kell még ma, írnod kell valóban.

Eszébe is jutott nem igen sokára,

Nyilalt az oldala, borsózott a háta,

Káprázott a szeme, izzadt az üstöke,

Kiszáradt gégéje, viszketett a feje.

Eszébe jutott, hogy van egy édes fia,

A kinek levelet kell még ma írnia,

S a dolog sürgetős, nincs mód halogatni,

Azért is fölfelé kezdett tápászkodni.

Fölkelt, felöltözött, bebujt ruhájába,

Mintha egy nagy bőgőt dugnának tokjába,

Meg is reggelizett, két font húst bevága,

Éh-gyomorra csak nem kaphat ily munkába.

Az almáriomnak tetejéről pedig

A toll s kalamáris előkerittetik,

Kiszáradt belőle a tenta fenekig,

Annakokáért is borral föleresztik.

Most már teljességgel nincsen egyéb hátra,

Csak hogy Fegyveres úr álljon ki a gátra,

Irja meg levelét… de mi hagyjuk őt itt!

Keresztyéntelenség nézni, mint vesződik.

Láttuk a vén tölgyet, nézzük meg lombját is,

Illendő megnéznünk a kis Piroskát is;

Hol találjuk őt fel karcsu derekával,

Mosolygó szemével, pajkos mosolyával!

Ne is menjünk tovább, csak a kert aljáig,

A kertnek legalsó sötét lugosáig,

Hiába keressük, ha ott meg nem lelnők,

Reggelenkint a nap ottan üdvezli őt.

Ime, nem megmondtam? a lugos mélyében

Űl, mint a csalogány űl rejtett fészkében.

Mért rejtezik így el a világtól mindig,

S riad föl, ha szellők a lugost legyintik?

Megmondom, hogy miért?… aztán borzadjatok,

Mert iszonyúságos az, a mit hallotok!

Oly fiatal leány, olyan szép rózsaszál,

S már is és még is az ördöggel czimborál.

Ördöggel czimborál! apja is bevallja,

Gátolná is, hanem hiába gátolja;

Lel módot, hogy a jó öreget rá szedje…

Áldoz a gonosznak… könyvet olvas egyre.

Itt, és leginkább a napnak kezdetével,

Itt táplálkozik ő a pokol főztével;

Keze, zsebe most is könyvekkel van teli…

A kárhozat magvát milyen mohón nyeli!

Olvas, olvas, olvas, szeme fényes ablak,

Melyet egy égő ház lángi ragyogtatnak;

Ez már a pokolnak rá lövelő lángja.

Sajnálatra méltó szegény kis leányka.

Azonban kinn a kert mögött ostor pattan

(Tiszai rév felől jön el az út ottan),

Ostorpattogásra, kocsi zörgésére

Fölugrott Piroska s a palánkhoz tére.

Bántotta őt a zaj, bántotta fölötte,

Mely ábrándjaiból őt felijesztette,

De a kiváncsiság szinte felkelt benne,

Megnézni, hogy ki jön? ha ismerős jönne?

Több jött, mint ismerős; bátyja jött meg, bátyja,

Kitörő örömmel nevét elkiáltja:

»Dezső, Dezső, lelkem!« s kinyitá a kertet,

S a kis ajtón által az hugánál termett.

»Hogy vagy, édes húgom?« kérdezé a bátya,

»Egyre vig? szívedet a bú most se bántja?

Arczod most is piros, szemed most is élénk,

Mint midőn búcsúszót és csókot cserélénk.«

»Oh!« felelt a lyányka, »nekem semmi bajom!

Mindennapos vendég ugyan az unalom,

De ez az öreg úr éppen ugy utálja

A könyvet, mint apánk… fut, mihelyt meglátja.

-121-

Igaz, a könyvekkel csak titkon mulatok,

De a tiltott gyümölcs a legjobb, tudhatod.

Milyen gyönyör, hogyha fölnyitom könyvemet!

Mintha nyilni látnám fölöttem az eget.

Abból olvasom a világ tarkaságát,

S feledem falunknak bús egyformaságát,

S a hová magamnak elmenni nem szabad,

Legalább elküldöm oda vágyaimat.

Igy élek, de te, jó bátya, te hogyan vagy?

Szerelmed s bánatod még most is olyan nagy?

Ilyen váratlanul haza mi vezetett?

Szarka sem jelenté megérkezésedet.«

»Mi vezetett haza? az a mi elhajtott«,

Válaszola Dezső s kínosan sohajtott,

»Tudod, gyermek vagyok, dajkám a szerelem,

A hogy neki tetszik, megyen és jön velem.

Néha elővettem férfiuságomat,

Hogy kiszabadítsam öléből magamat,

Akkor ő lett gyermek, zokogott előttem,

S ujra elgyöngülék, s karjaiba dőltem.

De nem küzdök többé. Merre kedve tartja,

Vigyen… s először is vezetni fog karja

Az elhatározás erős sziklájához…

Azonban jer, hugom, menjünk most apánkhoz.«