Meddig dúlsz, szerelem pusztító lángja, szümön, mint

A mennyverte Prometh keblin az éhes ölyü?

Meddig nyűgöz Amor kínos láncza? Endymionnal

Meddig jajgat hurom búskeseregve panaszt?

Féktelen érzetnek vad hevű szikrája, lohadj el,

Hullj le bilincs, szünjön, lant, szomoru, árva jajod.

Végihez ér nagy fáradozása a Danaidáknak,

Fölteszi a sziklát hegy tetejére Sysiph,

Nem forog Ixion, Tantalnak szomja csilapszik:

De hidegen marad a lánynak örökre szive.

S érette ah boldogtalan én, mindegyre hevűlök,

Keblem Vestatüzét nincsen eloltni erőm.

Égj, szivem, hát égj, mint forró Hyperiona nyárnak,

Melynek ölő sugarán gyönge virágcsa fonyad.

Hervadok én is majd, s hervadván, enyhre találok,

Ha tova szállt lelkem Lethe özönébe merűl.

(Duna-Vecse, junius 22.)