Irígyen a sors boldogságom ellen,

Pozsony! körödből ismét messze hí;

Megyek – de dúlva van bucsúzó mellem,

Miként váradnak puszta termei.

Utánam intesz még Dunád ködébül,

S arczomra keserű köny árja gördül.

Nem hosszu volt tebenned múlatásom,

S az órák mint a nyíl röpűltenek,

De ily órákat a nagy mennyországon

Angyalnak adnak csak az istenek.

Édenben éltem üdvözűlöttképen

Barátaimnak nyájas, hű körében.

A messze távol kéklő fátyolába

Takarja már szép képedet, Pozsony,

Nem lágyul a vad végezet, hiába

Nyögel panasz kesergő ajkamon:

Mennem kell! – s tán örökre szakadátok

Már tőlem el, ti szeretett barátok?

Vegyétek hát a bujdosó kebelnek

A zúgó szélben hangzó végszavát:

Szerencse kényei akár emelnek,

Akár nyomor s inségbe döntnek át,

Mig a koporsó nyugtomat nem adja,

Érettetek gyúl szívem indulatja.

(Pozsony, január 21.)