Tódúl a felleg; barna éjbe vonja

A látkört, búsul a sötét vidék.

Sötét e szív is, hű szerelmem honja,

Reá a bú gyászfátyla szöveték.

Nem bírva terhét, a felhő könyekre

Fakadt, s a rózsa gyüjti gyöngyeit.

Megtelt e szív is, könyeim peregve

Áztatják arczom hervadt díszeit.

Színekkel tarkaékesen szivárvány

Ragyog keletről, szép derű jele.

Borúm örök, hajh, lánykám nem mosolyg rám

Szivárványként, hogy földerítene.

(Duna-Vecse, április 24.)