Mit nekem hab? mit nekem vész?

Én nem félem haragát;

Kebelemnek pusztaságán

Száz sirokkó rohan át?

Rajta, gyorsan evezőhöz,

Talpra reszkető legény,

Bár toronynyá nő a hullám,

A túlpartra szállok én.

Köd borong ott, sűrü ködnek

Kétségbarna éjjele,

Lány, temetve mindörökre

Légyen emléked bele,

Mely az égő szerelemmel

Enyelegve játszhatál,

Mely hűséget esküvél, és

Ah mely még is megcsalál.

Rajta, bajtárs, csüggedetlen!

Nincsen messze már a part;

Bár izzadva férfiszívvel

Mi kiálljuk a vihart.

Im, mi kép leng a ködéjben?

Bájoló, mint a tavasz,

Szőke fürttel – kék szemekkel –

Hűtelen lány! képed az.

Hajh, nélkűle nincsen élet!

Vissza, izzadó legény,

Bár Mátrává nő a hullám,

Vissza – hozzá – szállok én.

(Duna-Vecse, május 8.)