Költőnek lenni isteni,

Én is költő leszek!

Varázserővel szívemet

E vágy szállotta meg.

S e vágy nem szűnő lángiban

Mindegyre égtem én;

Ragadtam végre a kobozt

Nagy tűzzel, hevenyén.

S hogy énekem röpűlete

Fellengezőbb legyen,

Telt hordóhoz vevém magam,

Pinczének mélyiben.

Mig fejtörés között időm

Itt lassan mendegelt:

A – nem mondhatnám szűk – torok

S a csap nem vesztegelt.

De bár mint törjem fejemet,

S levék borral tele:

Hiába! a csigázott ész

Egy kukkot sem szüle.

Vég pontra szállt a türelem!

Még egyszer jót iszom,

S manó vigye, ha éneket

Úgy sem zeng kobozom.

S a csapnak estem nagy mohón,

Gondolva ezeket;

De oh hallatlan bosszu! a

Csap már nem csepegett.

Zajló kebellel álltam ott,

Bennem harag gyuladt,

És megragadtam s vágtam a

Hordóhoz lantomat.

-439-

Felhangozott a kiürűlt

Hordónak kebele,

S oh üdv, oh kéj! a fejtörő

Titok kulcsot lele.

Belőlem – végre rá jövék –

Költő miként leszen:

Im, telve hallgatott, s konog

A hordó üresen.

Éhezni kell, éhezni hát,

Ki költő lenni vágy;

Éheztem én is, s folyt a dal

S enyém a myrtuság.

(Pápa.)