Küzdő gerjedelmek, fény, homály, csapongó

Vágyak és remények tarka serege!

Melyek majd borongva, majd derengve kelnek,

Indulat-csatáit a zajló kebelnek

Ah ki festi le?

Mért e láng, e hullám dagadó eremben?

Honnan e feszítő érzet keblemen?

S szomjazó hevökben a zajongó vágyak

Lenge képzeletnek karján merre szállnak,

Merre szüntelen?

Mely varázserőnek bűvös ihletése,

Ah, mi készti zengő dalra lantomat?

És a dal ha fölzeng, ujra vaj’ mi némit?

Mert a hur beszélni szívem érzeményit

Nem lel hangokat.

Messze, messze szállnak érzeményim innen,

Oh, a puszta föld, ez nem az én hazám;

Itt a bús valónak hervatag körében

Bájoló alakkal édesen, szelíden

Mi mosolygna rám?

Fenn, elérhetetlen égmagas tetőkön

Isten-szép alakkal rózsafényben áll,

Mely után epedve küzd a hév indúlat,

Mely után e szívnek dobbanása gyúlad.

Ott az ideál.

Ott lebegsz előttem tündér fátyolodban

A hajnal biborszin leplén, szép alak!

Ott lebegsz az alkony elhaló tüzénél,

S szende félhomályán a merengő éjfél

Holdsugárinak.

És ha zúg a szélvész romboló csatája,

És ha nyögve sír a berki csalogány,

És te lengsz előmbe, hogyha sújt a bánat,

S hogyha keblem éjén kéj koránya támad

Kíncsaták után.

Lelkesült idegről száll feléd az ének,

Forró érzeményim szállanak vele;

Oh, ki élsz ragyogva túl a földhomályon,

Halld meg a sóvár szűt, égi ideálom

Tiszta kebele.

Jőj le bájaidnak szép gazdagságában,

Jőj egy pillanatra, túlvilági lény!

Jőj, ez árva lét hogy elfeledve légyen,

Hogy szelíd ölednek enyhe édenében

Üdvezűljek én.

Hervadok, te érted hullanak virágim,

Mint a gyenge rózsa nyári hév alatt;

Légy keserveimnek édes égi bére,

Hintsd e sorvadó ajk égető tüzére

Szellemcsókodat!

Vagy ha zárva tőled e világ határa,

Oh ha karjaimba jőnöd nem szabad:

Ints, ragadj fel hozzád egy varázserővel!

Ints, hagyj összeforrni fényed szépségével!

Nélküled hajh éltem kín és kárhozat!

(Pápa.)