(Schiller után.)

Forrás mellett űlt a gyermek,

Koszorúkat kötözött,

S látta őket elragadtan

Tűnni a habtáncz között.

Éltem így röpűl miként a

Forrás fáradatlanul,

S mint a koszorúk sietve,

Ifjuságom elvirul.

Ne kérdjetek, mért busongok

Éltem rózsa-idején;

Minden örvend és reményel

A tavasznak jövetén;

-440- Ámde, az uj természetnek

Ébredő hangezrede

Kebelemnek rejtekében

Csak nehéz bút költhete.

Nem vidítnak a vigalmak,

Melyeket nyujt szép tavasz;

Egy köt engem csak: közel van

S mégis messze tőlem az.

A kedvelt árnykép elébe

Vágyva nyujtom karomat,

Hajh! nem érem el s ez érzet

Csillapítatlan marad.

Jőj le, jőj, oh szép leányka!

Hagyd kevély lakod falát,

Majd virágit a tavasznak

Kebeledre hintem át;

Ime dal zeng a berekben

S tiszta zajjal jár az ér:

Egy boldog szerelmi szívpár

Kis kunyhóban is megfér.

(Pápa.)