Ifjú koromnak ébredése

Ah! oly tündéri szép vala,

Miként a koszorus tavasznak

Varázst mosolygó hajnala.

Hű lyányka dűle karjaimba

Hű lyányka csókja égete,

S mennynek röpíté képzeményim

Hespertüzű tekintete.

S az érzemény, mely lelkesítve

Dagasztá e meleg kebelt,

Rózsás berek lombsátorában

Szelíden ömlő dalra kelt.

Lejárt az év, s a fáradatlan

Idő uj évet alkota;

A kellemgazdag ifjuságnak

Elhulla báj virúlata.

S nincs már a lyányka karjaimban,

És hervadt a phantasia;

Az istenítő boldogságnak

Ekkép ki kelle halnia!

Ti fönn a menny kék tengerében

Mosolygva fürdő csillagok,

Trónjához a szent végezetnek

Olyan közel kik állotok,

Melyik ragyog reményt szivembe,

Melyik ragyog közűletek?

Hogy egykor még örömre kelni

Nem lészen tiltva véletek,

Akár a lyányka hű ajkáról

Szedvén uj édes csókokat,

Akár ha szárnya képzetemnek

Dicsőbb világokhoz ragad.

(Pápa.)