A kürtkebelbe fú Lehel,

S a kürt riadva énekel

Vad éneket csatára;

S szilaj szikrát ezer szem hány,

És nyúl kifent aczél után

Ezer kéz, hallatára.

A kürtnek harsogó szava

Még egyszer szóla tétova,

És összeütközének:

Hadur világduló fia

S a boszuló Germania,

Mind harczszomjas legények.

Iszonyterhes lőn a csata,

Vérnek patakja árada

Mezők tiport füvében,

És por közé a hadfiak

Sürűn omolva hulltanak,

Mint gabna jégesőben.

Még dúl soká az ütközet,

S még diadal nem nyujt kezet

Sem ennek sem amannak;

Még a koromsetét halál

Honába, kard csapásinál,

Ezren s ezren rohannak.

-446-

A sors koczkája vetve van,

És hajh! serege csúfosan

Leverve nyög Lehelnek;

S kiket nem ére a halál,

Kardok duló csapásinál,

Rablánczon vesztegelnek.

»Hogy többé ránk ne törjetek,

Bitóra tüstént véletek,

Rablók gonosz csapatja!«

Kihez hajolt a győzelem,

Parancsszavát a fejdelem

Ily büszke-durván adja.

»Elő, vezér, elő veled!

Elsőség illet tégedet,

Hadd lássuk szörnyü képed.

Olyan magasra emel-e

A magyarok nagy istene,

Mint én emellek téged?«

S a porba tipratott kebel

Fojtott dühérzeményivel

A hős előbbre lépett,

És szóla: »Fejdelem! kegyed,

Látom, határtalan; egyet

Engedj hát kérni tőled.

A kürt éltem hű társa volt,

Ő annyi vért és viadalt

Karom között szemléle;

Ez óra tőle elszakaszt:

Hagyd még egyszer megfúnom azt,

Hagyj elbucsúzni tőle!«

És zúg dörögve rémitőn

A kürt ismét Lehel kezén;

S hogy harsogtatta szerte,

Rá szent hevűlet lángja száll,

A győző fejdelemnek áll

És véle őt leverte!

»Te fölmagasztalsz – e szavak

A hősi ajkon hangzanak –

És én a porba váglak.«

S megy bátran, míg önérzete

Arczára kéjsugárt vete,

Elébe a halálnak.

(Pápa.)