A barna leples éj

Nyugalmat osztogat,

De ah! az ifjunak

Nyugalmat az nem ad.

Zajló küzdés szivén,

Szerelmi, égető,

Mely tarka gondolat-

Füzért tünődve sző.

»El, el! meglátni őt,

Az égi szép szemet,

A melynek e kebel

Imádó rabja lett;

Meglátni a szelíd

Angyalvonásokat,

Melyeknek bájain

Sziv és ész elakad;

S a tündér-termetet,

S a hullámzó kebelt,

Hol a kecs istene

Két rózsatrónt emelt;

Meglátni, asszonyok

Legszebbje, tégedet,

Minőt az ég csupán

Egyszer teremthetett!«

S az ifju elsiet,

Szerelme vágyiban,

A kedves hely felé,

Hol istennője van.

»Ti ablakai fölött

Irígy őr-kárpitok!

Pillantanom reá,

Oh kérlek, hagyjatok!«

-441-

Rejtsétek a szobát

Hiven, oh kárpitok!

Szivszaggató, miket

Az ifju látni fog:

Csók és édes szavak,

S szerelmi jelenet.

Oh bűn, oh förtelem!

Szerelmet pénzt vehet!