A költő és a sorsharag

Egy anyaméhből született;

Ikertestvérek voltak ők,

Együtt bolygák az életet.

Fa, mint most, akkor is virúlt,

Árnyában sok megnyúgodott;

De használt a költőnek is:

Ágáról tört koldúsbotot.

S ezek valának társai:

Koldúsbot és a sorsharag;

Elhagyja minden hűtlenűl,

Csak e kettő, mi hű marad.

És lantja! lantja hová lőn?

Hisz a költőnek lantja van…

Igen bizony, volt lantja is,

Mely zenge bűvösbájosan.

Megpenditette húrjait

Mennydörgő éjben egykoron,

S a mennydörgésnek ágyuja

Elszenderűlt e hangokon.

S az ég, a barna, haragos,

Midőn danáját hallaná:

Feledni kezdé a boszút,

S csillagmosolylyal néze rá.

És a költő megéhezett,

És emberek közé mene.

Tudá: az emberszív kemény;

De vélte: lágyít a zene.

S mely a vihart elaltatá,

És földeríté az eget,

Elandalító hurjain

Az ének újra zenegett.

De melyet ég, vihar megért,

A dalt ember nem érti meg…

És ím a lant elszégyenűl,

S fájdalmában ketté reped. –

Ez volt a lant története.

A költőbül tovább mi lett?

Soká nyögé – nem tudni, hol? –

Az inségterhes életet.

Egy újabb nemzedék előtt

Évek multán megjelenék.

Nem őszült ő meg… fürteit

A gond, a bú kitépte rég.

»Egy-két garast, egy-két garast!«

Halk hangja így esedeze;

S mint szélringatta száraz ág,

Remegve nyúlt ki két keze.

A részvét megkérdezte őt:

‚Ki vagy, nyomornak embere!

Kit sujtoló istenharag

Ily könyöretlen megvere?‘

S nevét elmondja, s újra esd:

»Egy-két garast…« – ‚Megállj, jövel,

Örök dicsőség gyermeke!

A bőség szarva födjön el.

Neved ragyog, miként az ég

Csillagsugáros éjfelen;

Mely egykor árván hangozék,

Bámulja lantod a jelen.

Jövel tehát! jövel, cserélj

Bársonyt e koldusrongy helyett;

Borostyán koronázza főd

Dús asztalnál legyen helyed!‘

»O szép beszéd… o köszönet!

De én semmit sem éhezem,

És nincsen is szükség reá,

Hogy elcseréljem rongymezem.

-139-

És a borostyán… oh mi szép,

Mi jó lehet lángifjunak;

De száraz törzsön a galyok

Többé meg nem fogamszanak.

Hanem ha dobsz egy-két garast:

Fogaddsza hálaszózatom;

Mert pénzre vár az asztalos…

Koporsómat csináltatom.«

(Pest.)