Hejh nekem hát vigasztalást mi sem ad?

Bánatomban le kell innom magamat.

Az irgalmát, ide avval a borral!

A bú vagy én, de egyikünk bele hal.

Úgy sem tetszik ez a világ én nekem;

Sok már, a mit életemben szenvedtem,

Nagyon is sok e parányi életre!

Annyi baj közt kinek volna még kedve?

Nem vagyok én gyökeres fa, virágzó,

Hanem vagyok letörött ág, fonnyadó;

Nem vagyok én az örömnek rózsája,

De vagyok a szomorúság gyászfája.

Én előttem ilyen élet nem élet,

Hol az ember de semmit sem remélhet.

Volna bár e pohár borban halálom,

Hogy lehetne bajaimtól megválnom!

(Pest.)

-144-