Mindent elkövettem,

A mit lehetett,

Jó remény fejében,

Hogy majd megszeret.

Féktelen, szilaj volt

Lelkem, mint a tűz,

Melyet a szél meggyúlt

Háztetőkön űz;

És lettem szelíd láng,

Min melegszenek

Őszi estén békés

Pásztoremberek.

Voltam mélybe omló

Bérczi zuhatag,

Habjaim robajjal

Szakadoztanak;

S lettem méla csermely,

Halk, morajtalan,

Kedvemet lelő a

Part virágiban.

Voltam sziklahomlok,

Zordon és magas,

Hol lakott mennydörgő

Villám s büszke sas;

S lettem völgy ölébe

Rejtezett berek,

Melyben csalogányok

Búja kesereg.

Voltam… mi nem voltam!

Mivé nem levék!

És a lyányka most is

Csak a régi még.

Nem, tovább nem űzöm!

Mert ez drága bér;

Tán ily áldozattal

A díj föl sem ér.

Szerelem, lerázom

Fölvett lánczodat,

Kedves láncz, igaz, de

Még is láncz marad.

Most hát lelkem, repdess

Régi szárnyadon,

Merre a szabadság

Végtelenje von.

(Debreczen.)

-135-