Fölhangolom olykor a lant idegeit,

Megzengeni téged, oh kellemes élet!

– Mert kellemes az, noha sok sebet ejt,

És rengetegekbe nem egy uta téved.

De bármi magasra törekszik a dal,

Bármint csalogassam az életi mézzel:

Mélázva örömtelen hangjaival

Mindenkor a sírban, a sírban enyész el.

Kivánatos a tavasz éke nekem,

Indúlok is olykor örűlni virághoz;

S mig kertbe röpíti sugárit a szem,

Lábam temetői keresztek alá hoz.

Itt élek a szív komoly álmainak

A halk temető morajatlan ölében;

Ákáczai lombja rezegve inog,

Hintázza az est fuvalomja szelíden.

A szobrok a domboru hant elején

Mindannyi betűi egy isteni lapnak;

Nagy gondolatit mikor olvasom én:

A sírba, a sírbul az égbe ragadnak.

Bús, tompa harang konog a faluban.

Új gödröt amott komor emberek ásnak.

Gyászhanga kiséri áhítatosan

A holtat honához a hamvadozásnak.

Sejtése szivemnek aligha csaland:

Nem messze lehet keze már az időnek,

Mely engem is ágyba tesz itten alant,

S szememre halál örök álmai jőnek.

Isten neki! üssön, ha ütnie kell,

Mely pályafutásom elállja, az óra;

Létem fonalai, szakadozzatok el,

Társim, bucsucsókot a hervadozóra.

S mit sorsom elérni nem engede, nem!

Bár vágyaimon koszorúba szövődék:

Isten veled, égi virág… szerelem!

S a föld hajnali csillaga, napja… dicsőség!

(Gödöllő.) -136-