A nap házas legény,

Tudjátok?

Hanem szegény

Fején

Ez épen a nagy átok,

Mert a papucskormány terhét nyögi;

Rosz felesége annyi bút szerez neki.

Természetes hát, hogy a jó öreg

A bort nem veti meg,

A bort, mely minden bajnak orvoslója,

A bort, mely a szívből a bút kiszórja.

De otthonn inni nem merészel,

Mert ekkor kész a pör a feleséggel.

Azonban tud magán segíteni.

Midőn az égen a szokott utat teszi:

Csak arra vár,

Hogy fellegekbe öltözzék a láthatár,

Ekkor nem félve,

Hogy őt meglátja felesége,

Bebaktat egy közeleső

Kocsmába,

S iszik, mint a kefekötő,

Bujába’! –

Ha jön az est,

S a felleg oszlani kezd,

Látjátok őtet, a mint mámorosan

Piros pofával az égről lezuhan.

(Pest.)