Jertek barátim, van egy-két forintom,

Hágjunk nyakára, a réz-angyalát!

Mit a jövendő! arra semmi gondom;

A jó isten majd eztán is csak ád.

Azért szerezzem a pénzt, hogy legyen?

Azért szerzem, hogy eligyam s egyem.

Mert oh barátim, a terített asztal

Dicsőbb, mint Ádám-Éva édene;

Ez a mi búban engemet vigasztal,

Ennél virít a lét kietlene.

Szerzem tehát a pénzt, nem hogy legyen,

Hanem azért, hogy eligyam s egyem.

Emberségemre! nincs szánandóbb pára,

Mint kit fukarság nyavalyája bánt;

Halmozva kincset kincse halmazára,

Küzd, fárad, izzad, s él koldús gyanánt.

Nekem nem kell a pénz, csak hogy legyen,

Megszerzem én, hogy eligyam s egyem.

Azt mondják e rend érdemes vitézi:

Ki nem zsugorgat, mig nyujt a jelen,

A múltat könnyen búslakodva nézi

Öreg korának szük időiben.

S én még sem szerzem a pénzt, hogy legyen:

Csupán azért, hogy eligyam s egyem.

Megnyugtat egykor, tán ha semmim sem lesz,

Hogy a meddig volt, jól éltem vele;

De most ha mennék éhen őseimhez,

Nem lenne sírom nyugalom helye.

Ebből indulva, nem hogy meglegyen,

De szerzek pénzt, hogy eligyam s egyem.

Menjünk tehát, és e nehány forinton

Élvezzük a jót, mennyiben lehet;

Meg sem jövünk, szent Jóllakásra mondom,

Mig egy rosz pótra nyomja zsebemet –

Mert nem szerzém én e pénzt, hogy legyen:

Azért szerzém, hogy eligyam s egyem.

(Duna-Vecse.)