Bizony, bizony csehül vagyunk!

Mellem szorúl, majd megfulok,

S szivem táján valami rág…

Belőled én, árnyékvilág,

Aligha el nem patkolok.

Hányszor kivántam a halált!

És most, midőn már közeleg,

Midőn félig rám lehele:

Olyanformán vagyok vele,

Mint a mesében az öreg.

Hiába! bármi a halál,

Az élet nála többet ér.

Van ottan béke – semmi más;

Van itten bú – de vígadás

Kéjében is pezsg ám a vér.

S én már maholnap elhagyok

Örömeket, fájdalmakat.

Most gomblyukamban a virág,

S ha újra zöldül a világ:

Talán sirom halmán fakad.

S ti majd, ti jó fiúk, kiket

Hozzám barátság láncza köt,

Kikkel most annyi éjszakát

Fölségesen virasztok át:

Gyászoltok a halott fölött.

De én azt mondom, társaim,

Hogy engem ne gyászoljatok;

Természetünktől az elüt –

Mert tudjátok, velem együtt,

Ti mind víg ficzkók voltatok.

-162-

Jertek ki hozzám legfölebb,

S ha állotok sirom körűl:

Vigan hangoztassátok itt

Holt czimborátok dalait

A múlt idők emlékeűl!

(Duna-Vecse.)