(Tisza-Duna közti tájbeszéd szerint.)

Hírös város az aafődön Kecskemét,

Ott születtem, annak öszöm könyerét.

A búzáját magyar embör vetötte,

Kakastéjjee szép mönyecske sütötte.

Nincs én néköm mestörségöm, nem is kő,

Van azé jó keresetöm, jobb se kő,

Vót is, van is, lösz is, hiszöm istenöm,

Míg utast lát a pusztába két szömöm.

Ómáspej a nyergös lovam, nem vöttem,

Szögény legény szép szörivee szöröztem.

Csillagos a feje, kese a lába –

Mögeresztöm, a szél sem ér nyomába.

Ezön járok, mint kiskiráj, kényösen,

Borjúszájas ingöm lobog szélösen,

Süvegöm a jobb szömömön viselöm,

Mindön embör előtt mög sem emelöm.

Be-benézök a bugaczi csárdába,

Öszöm, iszom kedvem szörint rovásra;

Ölégségös hitelöm van ott néköm,

Mögfizetök, böcsületöm nem sértöm.

A vármögye emböreit pej lovam

Csak ojan jól mögösmeri, mint magam.

Ha érköznek, nagyot nyerít – rá termök;

S ha rajt vagyok, gyühetnek má ő keemök!

(Debreczen.)