Tied vagyok, tied, hazám!

E szív, e lélek;

Kit szeretnék, ha tégedet

Nem szeretnélek?

Szentegyház keblem belseje,

Oltára képed.

Te állj, s ha kell: a templomot

Eldöntöm érted;

S az összeroskadó kebel

Végső imája:

Áldás a honra, istenem

Áldása rája! –

De én nem mondom senkinek,

Ki nem kiáltom:

Legkedvesebbem hogy te vagy

A nagy világon.

Titkon kisérem lépteid,

S mindegyre híven;

Nem, mint az árny az útazót,

Csak jó időben.

De mint az árnyék nő, midőn

Az est közelget:

Nő búm, ha sötétedni kezd,

Hazám, fölötted.

És elmegyek, hol híveid

Pohárt emelve

A sorstól új fényt esdenek

Szent életedre;

S kihajtom egy cseppig borát

A telt üvegnek,

Bár keserű… mert könnyeim

Belé peregnek!

(Debreczen.)