Jut még eszedbe a fiú? kivel

Együtt czepelted a vándorbotot,

Mely koldusbotnak is beillenék,

Midőn a sorsnak fényes kedve nincs;

És ez nem épen olyan ritkaság

Szinészre nézve, mint boldogtalan

Magyar hazánkban a hű honfigond. –

Lásd, én reátok még emlékezem,

És elfeledni nem fogom soha

A jót s roszat, mely ott közöttetek

Mult napjaimnak osztályrésze volt.

Előttem áll a délután, midőn

A színészetbe béavattatám.

Barangolék föl és le czéltalan

A nagy hazának minden tájain.

Tarisznyámban, mit hátamon vivék,

Nem mondhatom, hogy nagy volt a teher,

De a nyomor, mint ólom, megnyomott.

Könnyíte rajt a víg könnyelműség,

Mely útaimban hű társam vala.

Ekkép juték egy nyári délután

Egy kis városba; fáradt lábaim

A fogadóban megpihentenek. –

Vendégszobája egyik oldalán

Helyet szerényen színpad foglala.

Mire való is már a fényüzés?…

Azon tünődtem épen: kérjek-e

Ebédet vagy se? hát ha majd sovány

Zsebem bicskája szépen bentörik?

Az ajtót ekkor megnyitá egy ur;

Volt bennem annyi emberismeret,

Rá foghatnom, hogy nem más mint szinész.

Fején kalapja nagybecsű vala,

Mert Elizéus prófétával az

Rokonságban volt… tudnillik: kopasz.

Kabátja új, a nadrág régi rongy,

És lábát csizma helytt czipő födé,

Alkalmasint a melyben szerepelt.

»Thalia papja?« kérdém. »Az vagyok;

Talán ön is?« – »Még eddig nem.« – »Tehát

Jövőben? fölség…« – »Azt sem mondhatom«,

Vágtam szavába; ámde ő rohant,

S vezette gyorsan az igazgatót.

Fehér köpenyben az igazgató

Jött üdvezelni engem nyájasan:

»Isten hozá önt, tisztelt honfitárs!

Lesz hát szerencsénk önhöz, édes ur?

Imádja úgy-e a művészetet?

Ah, jó barátom, isteni is az!

S önnek szeméből olvasom ki, hogy

Szinészetünknek egykor hőse lesz,

És kürtölendik bámult nagy nevét

A két hazának minden ajkai…

Ebédelt már ön? itt az ételek

Fölötte drágák, s a mi több: roszak.

Az ispán urtól őzczombot kapánk,

A káposztából is van maradék –

Ha meghivásom nem méltóztatik

Elútasítni: jó ebédje lesz.«

Igy ostromolt a jó igazgató,

Forgatva nyelve könnyü kerekét.

Én nem rosz kedvvel engedék neki.

Menék ebédre, és ebéd után

Beiktatának ünnepélyesen

A társaságba – nem kutatva: mi

Valék, deák-e vagy csizmadia?

Másnap fölléptem a Peleskei

Notáriusban. Hősleg működém

Három szerepben, minthogy összesen

A társaságnak csak hat tagja volt. –

Egy ideig csak elvalék velök;

Faluzgatánk jó s bal szerencse közt.

De a barátság végre megszakadt,

Mert én utáltam a nyegléskedést,

A sok »utószor«-t, a görögtüzet,

S tudj’ a manó, mily csábitásokat.

A társaság is végre szétoszolt

Egymást érő bel- s külviszály miatt;

S én ujra jártam széles e hazát,

Mignem keblébe vett más társaság.

Mit ottan, itt is azt tapasztalám,

S tapasztalásom nem volt olyatén,

Mely kedvre hozta volna lelkemet.

-184- Kenyért keresni színészek leszünk,

Nem a művészet szent szerelmiből,

S haladni nincsen semmi ösztönünk.

»Pártolj, közönség, és majd haladunk«,

Mond a szinész; és az meg így felel:

»Haladjatok, majd aztán pártolunk;«

És végre mind a kettő elmarad.

Nem is hiszem, hogy a szinészetet

Becsülni fogják, míg az befogad

Minden bitangot, gaz sehonnait,

Kik a világnak söpredékei,

S itten keresnek biztos menhelyet.

Barátom, ez fájt én nekem s neked,

Ez keseríte minket annyira.

Az isten adja, hogy minél előbb

Akképen álljon szinművészetünk,

A mint valóban kéne állnia.

(Pest.)