Hát, fiú, olvastam azt a verset,

A melyet te én hozzám csináltál

Valahol a bártfai forrásnál,

S mondhatom, hogy nagy örömet szerzett.

Sok szépet elmondtál e levélben,

(Ne véld, hogy hizelgéskép beszélem,)

De legjobban az gyönyörködtetett,

Hogy a bort, öcsém, te is szereted.

Ejh, be derék gyerek vagy te, Miska!

Mért nem ölelhetlek össze-vissza?…

Látszik: deák vagy és kálomista,

A ki a vizet nagy kínnal iszsza.

Ember a lelked is, atyámfia!

Imádkozzunk a bor istenéhez,

S hagyjuk a világot papolnia,

Hogy, ki a bort szereti, ez és ez.

Haszontalan világ ez a mai;

Egyátaljában nem tetszik nékem.

Jőjünk csak mi össze!… fenn az égben

Örömkönnyeket sír Csokonai.

Egyébiránt ne gondold, barátom,

Hogy én valami vad ficzkó vagyok,

Mihelyest a bor szinét meglátom;

Nem én! csak ugy csendesen vígadok.

-173-

S ha bizalmas ember van mellettem,

Mosolyogva a bús múlt időket

Elbeszélem, hogy mennyit szenvedtem,

Mint majd egyszer elbeszélem néked.

Hidd el, csodálkozni fogsz fölötte,

Hogy huszonkét éves ember ennyi

Bajon magát keresztül törhette

S nem birta őt a baj sírba tenni.

Az igaz, most jobb az állapotom,

Bár a legjobbnak ezt sem mondhatom;

Hanem ugy csak állok, hogy ha véled

Találkoznám, megvendégelnélek.

De miért is nem jösz egyszer hozzánk?

Majd meglátnád, milyen jól mulatnánk!

Messze vagy, de én baka koromban

Hetvenhétszer annyit gyalogoltam.

Siess hát, mert ha sokáig késel,

Élted napjáig megemlegeted;

Én rontok hozzád, s akkor jaj neked:

Agyonszorítlak egy öleléssel!

(Pest.)