Lement a nap. De csillagok

Nem jöttenek. Sötét az ég.

Közel s távolban semmi fény nincs,

Csak mécsvilágom s honszerelmem ég.

Szép csillag a honszeretet,

Gyönyörüségesen ragyog.

Szegény hazám, szegény hazám te,

Neked kevés van ilyen csillagod.

Mécsemnek lángja mint lobog!

Mitől lobog? mi lengeti?

Éjfélt ütött. Ti lengtek itten

Mécsem körül, ti népem ősei!

Mintha nap volna mindenik,

Oly tündöklők e szellemek,

Tündöklők, mert hisz a dicsőség

Sugármezébe öltözködtenek.

Ne nézz ősidre, oh magyar,

Ki most sötétségben vagy itt,

Ne nézz ősidre, e napokra…

Szemeid gyöngék… a napfény megvakit.

Hazám dicső nagy ősei,

Ti földetrázó viharok!

Ti egykoron a porba omlott

Európa homlokán tomboltatok.

Oh nagy volt hajdan a magyar,

Nagy volt hatalma, birtoka;

Magyar tenger vizében húnyt el

Éjszak, kelet s dél hullócsillaga.

Csak hogy rég volt, midőn magyar

Fejekre termett a babér;

A képzelet sebes szárnyú sas,

Elfárad mégis, mire oda ér.

Oly rég elhervadt a babér

A magyaroknak homlokán,

Hazám, oly rég voltál te nagy, hogy

Nagyságod híre csak mese talán.

Már rég nem sírtam, s íme most

Pillámon egy könny rengedez.

Magyar nép, vajon hajnalodnak

Vagy alkonyodnak harmatcseppje ez?

Magyar dicsőség, mi valál?

Hullócsillag? mely tündökölt,

Aztán lehullott a magasból

És mindörökre elnyelé a föld.

Vagy üstökös vagy, oh magyar

Dicsőség! mely jött s távozék,

Hogy századok multával ujra

Lássák fényét a népek s rettegjék?

(Pest.)

-226-

-227-