Irtóztatók koronként álmaim.

Az éjjel is szörnyűket álmodám.

Alig hogy eltünt egyik álomképem,

Másik mereszte vad szemet reám.

Láttam biborban a bűn hőseit,

Tiprott erény volt lábuk zsámolya.

Fejérpirosra volt e zsámoly festve:

Szeméből könny, szivéből vér folya.

Láttam kiszáradt sárga arczokat,

Sárgák valának, mint az éji hold,

Igen bizony, mert minden arcz az éhség

Éjének egy-egy holdvilága volt.

Láttam mellettök fényes arczokat,

Miken a jóllét napja ragyoga;

Bokáikon arany sarkantyú… sárga,

Mint amaz éhezők arczúlata.

Láttam halotti ágyon férfiút,

Szivének táján mély seb tátogott.

Saját magzatja ölte meg. De nője

Siratja tán a bús áldozatot?

Mit? nője? nője nem siratja őt!

Mig egy szobában a férj álmodik

Halotti ágyon: más szobában a nő

Uj szeretőjével bujálkodik.

S midőn sirban volt már a férfiú,

Eljöttek éjjel az atyafiak,

Feltörték sírja ajtaját, s halotti

Ruhája kincsén megosztoztanak.

Láttam veszendő, dúlt országokat,

Hol kész halál volt a polgárerény,

Hol éj közelge… már pirúlt az alkony

Hóhérok honfivéres fegyverén.

Láttam ledöntött, rab országokat,

Hol nem hallatszott a rabok jaja,

Mert jajgatásukat fölülhaladta

A zsarnokhatalom gúnykaczaja.

Im, ilyek éji látományaim.

De nem csodálkozom, hogy ilyenek;

Mert, a miket szemlélek álmaimban,

Történnek egyre és történtenek.

Meddig tart még ez iszonyú világ?

Miért nem jösz, te rontó égitest,

Te üstökös, mely arra rendeltettél,

Hogy tengelyéből a földet kivesd!

(Pest.)

-243-