»Drága orvos úr!« szólék eszemhez,

»Látogassa meg csak szívemet;

Látogassa meg, kérem… roszul van…

És gyógyitsa ki, ha még lehet.

Nagy bizalma van szivemnek önben,

Mert ön már többször segíte rajt.

De siessen, kérem, csak siessen,

Még talán elűzheti a bajt.«

És az ész, ez a jó háziorvos,

Nem késett, hanem lesietett;

És megrémült és fejét csóválta,

Meglátván a vérző beteget;

S igy kiálta föl: »Fiatal ember,

Mit cselekszik ön, az istenért?

Sebe mélyebb s szélesb a Dunánál –

Mért is nem vigyáz magára, mért?

De legyünk csak egy kis türelemmel,

Még talán… talán segithetek.«

Szóla, és a sebet megvizsgálván,

Abba balzsamot csepegtetett.

»Ah!« felelt a szív, »ön a reménynek

Balzsamát használja?… hagyjon föl…

Kínom szörnyü… gyógyuljak, vagy haljak!…

A reménység sem gyógyit, sem öl.«

(Pest.)