Vasárnap volt. Nem felejtem én el

E napot. Lenn a kertben valánk.

Néztelek… te bokrétát kötöttél.

A nap jó kedvvel mosolyga ránk.

És midőn elkészült a bokréta,

Általadtad, – oh, meglepetés! –

Általadtad azt nekem, leányka…

E gyönyörre minden szó kevés!

Általadtad nekem a bokrétát,

Most is itt van az szivem felett;

S ha fölhajtod egykor szemfedőmet,

Akkor is még szivemen leled.

Higy nekem, hogy szívem és bokrétád

Egy időben, együtt hamvad el…

Milyen édesen fog majd pihenni

Ő alatta e fáradt kebel!

S a mig élek, addig paizsom lesz.

Oly szükséges nekem a paizs!

Most merészen állok ki, ha mingyárt

Az egész föld ostromolna is.

Rágalom, gúny, ármány, balszerencse

Szórhatnak rám millió nyilat:

Szánakozva nézem ellenségim

E tündér virágpaizs alatt.

(Buda.)