Szelid a forrás habja, s dalai

Beillenének csengetyű szavának.

Ilyen szelídek és csengők valának

Ifjúságomnak első hangjai.

Akkor kedélyem a forrás vala,

Mosolygó tükre a szép mennyországnak,

Nap, csillagok s hold beleláthatának.

Szivem volt a forrás víg, fris hala.

De a kis forrás most már nagy folyam,

Csengő szavát s nyugalmát elvesztette.

Vészek kergetnek vészeket fölötte,

S belé a mennynek nézni hasztalan.

-225-

Ne nézz beléje, oh menny, hasztalan!

Magad most benne ugy sem láthatod meg,

Mert az csatáitól a fergetegnek

Mind fenekiglen fölforgatva van.

És mit jelent e vérfolt a vizen,

E vérfolt a haboknak közepette?…

Horgát a vad világ beléd ütötte,

Te vérzel, árva hal, szegény szivem!

(Pest.)