Volt egy lovag, kinek nem volt hazája,

Mert rajt ütének ellenséges népek,

És pusztulás lett, mit hozának rája

Komor fényében a csaták tüzének.

Komor fényében a csaták tüzének

Piroslott a lovag hős arcza szinte

S piroslott vére, melyet bőven önte

Megmentésére a hon életének.

De hasztalan folyt a lovagnak vére;

Ő megmaradt és honja véget ére.

S a hontalan lett fának eltört ága,

Mit a fáról a fergeteg törött le,

-216- S mit ez most kerget a széles világba.

Midőn a felhő ott szállott fölötte,

A hol volt a ledöntött hon határa,

Megállott és letérdepelt hantjára,

Hogy könnyeit végső cseppig kisírja

A földre, mely holt nemzetének sírja;

Mert könnye volt egyetlen kincse, melyet

Elvesztett mindenéből még megtarta:

S ezt tékozolni másra nem akarta. –

Megindult és ment tompa búja mellett,

Mely árnyképében őt folyvást kisérte.

Midőn kifáradt már a bujdosásban:

Csöndes vidékbe megpihenni tére

Egy idegen nép távol országában.

És gondolá azt is, hogy őt halála,

Ha egy helyen lesz, hamarabb találja;

S ha rá hull a halál fehér virága,

Beteljesűlve minden kivánsága.

Ezt várta ő a csendes zárt vidéken,

Hová fáradtan megpihenni tére,

S hol élt egy lyányka olyan ifjuszépen,

Hogy a vidéknek vált bámult diszére.

De ő a lyányka szépségét nem látta,

Semmit sem látott, csak romját honának;

Nem látta, hogy rá gyakran szállt a lyányka

Tekintetének csillagos világa,

S tekintetei mi lángolók valának!

Igy a leányka napjai folyának,

S arczára halvány liljomot föstének

Gyötrelmei a szólni nem merésnek;

Mert mit mondhatna a fényes lovagnak,

Mit mondhat ő, ki, bár eléggé gazdag,

De pórszülőknek egyszerű magzatja? –

És a vidéket még egy ifju lakja;

Szegény fiú, a legszegényebb szolga,

Tengődve éli nyomorú világát,

Kit tán megölne sok fárasztó dolga,

Ha nem láthatná néha a leánykát;

A titkon bámult lyányka láthatása

Fogyó erője meghozó varázsa.

Fél rá gondolni, hogy kérjen szerelmet

A pór, de gazdag szülők gyermekétől,

Ő, a kinek ha jut száraz kenyérből

Egy-két nagyobb falat, sorsán örülhet.

S ő mégis boldog, és azzal beéri,

Hogy a leánykát messziről kiséri.