Hatalmas orvos az idő; előbb-utóbb

Minden sebet befog.

Bármennyit szenvedek: ez orvos által majd

Én is meggyógyulok.

A bú, mely most sötét felhők villámtüze,

Lesz nyájas hold sugára,

Mely tündökölni száll szelíd emlékzetem

Morajtalan tavára.

És fon talán a sors nem fáradó keze

Egy rózsás kötelet,

Mely összefűzi majd az életvágyat és

Fölépült szívemet.

Ekkor, gondolható, a könnyek és a szók

Mi keserűk lehetnek,

Melyekkel a tört szív örökre búcsut mond

Remény- vagy élvezetnek.

Azért szeretném most, midőn hűlt kebelem

Vágy- s kívánságtalan,

Azért szeretném most, ha elmennék oda.

A hol Etelke van.

-196- Öleld fel, oh halál, kifáradt éltemet,

És tedd a temetőbe,

Mint keblén elszunyadt magzatját a szülő

Letészi bölcsejébe.

És hogyha meghalok, ohajtásom csak egy,

Barátim, tőletek:

Hogy engem a mellé a kedves kis leány

Mellé temessetek.

Mik voltak álmaink, majd minden éjfelen

Elmondjuk ott egymásnak,

S egyszerre indulunk, ha ébresztő szava

Zeng a föltámadásnak.

(Pest.)