Panaszkodám hát? elpanaszolám

Szivem baját, búját az embereknek?

Miként, ha ujját megmetszé a gyermek

Panaszkodik… szégyen, szégyen reám!

S volt a panasz végtére is miért?

Hisz a keservét mutató kebelnek

Vagy szánalommal vagy gúnynyal fizetnek,

S egyik sem kell… egyik, mint másik sért.

Vagy elmondhattam szóval sorsomat?

Elmondhatám? mi az: midőn a lélek,

Sírhalma mellett porló kedvesének,

Egy kínba fúló életet sirat.

És én még is, még is panaszkodám

Kislelküen, gyáván az embereknek,

Miként, ha ujját megmetszé, a gyermek

Panaszkodik… szégyen, szégyen reám.

De többé, többé nem panaszkodom,

Büvös szigetté fog változni keblem,

Honnan ki nem fog út vezetni, melyben

Elátkozottan él a fájdalom.

(Pest.)