A hold az égen egy ezüst lant,

Megannyi húr a sugarak;

A hold ezüst lantján a szellők

Szellemkezekkel játszanak.

-211-

Egy faluhoz közelg a vándor,

Egyúttal költő is talán?

Mert úgy elandalodva csügg a

Holdon s elömlő sugarán.

Megy, megy tovább a méla vándor,

S eléri végre a falut;

A faluban csend, néma csend van,

Népsége régen elalutt.

A kántor háza kapujánál

Szép hajadon leány zokog;

Az este hűs… ő pongyolában…

Reszketnek a gyöngéd tagok.

A vándor arra ballag és szól:

»Mi lelt, mi lelt, szép hajadon?

Felelj, legszebbik holdsugár te,

Segíthetek-e bajodon?

Hűségtelen kedvest siratsz tán?

Ha én lehetnék kedvesed,

Olyan lennék, hogy a világ még

Nem láta oly hűségeset.

Légy holdvilágom, szép leányka!

S nem bánom: a sors bármit ad;

Legyen örök éj létem… csakhogy

Örökké lássam holdamat!«

Igy szólt a vándor lelkesedve,

De a leányka nem felel;

Csak áll és némán nehezíti

Kis kendejét könyűivel.

A hold a kántor szobájába

Sugárait most beveti;

A kántor, a lyány részeg apja,

Benn feleségét döngeti.

(Hatvan.)