Miért szeretsz te engemet,

Kit annyian gyülölnek?

S én, a ki annyit gyűlölök,

Téged miért szeretlek?

Szeretlek téged, oh barátom…

Nem, nem barátom!… megbocsáss,

Hogy e gúnynévvel illetélek;

Mert a jelenkor gyermekének

E szó »barát« csak gúnyolás.

Perczenként jobban-jobban el-

Sötétül láthatárom;

De én éltemnek éjjelét

Nem rettegem, sőt várom…

Hisz annál fényesebb a csillag,

Minél sötétb az éjszaka.

Tudom, mert a szív mondja nékem:

Te lészsz sötét, kietlen éjem

Hamvadhatatlan csillaga.

Nem hiszek én már senkinek,

Nincs senkiben bizalmam,

Mert életemben sokszor, ah,

Oly sokszor megcsalattam.

Bizalmam várát fölgyujtották,

Ledöntötték az emberek;

Romjai között egy ép oszlop van:

Te állasz ott… csak te… magadban…

Téged le nem dönthettenek.

-240-

Szentül hiszem, ha a világ

Elfordul is szivemtül,

Ha a világnak ajakán

Rám átkok átka zendül:

A te ajkadról akkor is még

Reám csak áldás lebben el…

Ha az egész világ egy kéz lesz,

Mely eltaszít, miként dögvészest:

Kezed még akkor is ölel.

Tudom, hogy így tesz a világ,

Hogy így fog tenni vélem.

Fejemre köveket hajít,

Míg éltemet leélem.

S hóhéraim, ha halva fekszem,

Agyonveretve, egykoron:

Koporsómhoz majd oda lépnek,

S melyet elébb megkövezének,

Babérral födik homlokom.

Oh e babér, a melylyel a

Világ magát gunyolja,

Ez a babér, ez a babér

Velőm égetni fogja.

De nem soká tart égetése…

Te, lelkem megmaradt fele,

Hozzám te szinte eljövendesz,

És koszorúmra könnyet ejtesz,

S eloltod lángjait vele.

(Pest.)