Te vagy, oh szép alföld végtelen rónája,

Lelkem legkedvesebb mulatótanyája.

Az a görbe felföld hegy- és völgyeivel

Könyv, melynek számtalan lapját forgatni kell,

De te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél,

Olyan vagy, mint a nyilt, a fölbontott levél,

A melyet egyszerre általolvashatok;

S vannak beléd irva szép, nagy gondolatok.

Mint sajnálom én, hogy egész életemet

Itt kinn a pusztákon töltenem nem lehet!

Itt szeretnék élni a puszták közepin,

Mint Arábiában a szabad beduin.

Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe,

És, szabadság, te vagy lelkem istensége!

Szabadság, istenem, még csak azért élek,

Csak azért, hogy egykor érted haljak én meg,

S síromnál, ha érted onthatom véremet,

Meg fogom áldani átkos életemet.

-239- De mi ez?… sír… halál… hova nem vetődtem!

Nem csoda különben, mert rom van előttem.

Nem váromladék ez. Csárdának romjai.

Hanem hiszen azt az idő nem keresi:

Mely’k milyen épület? vár-e avvagy csárda?

Ennek is, annak is reá lép falára;

S hova az idő lép, omlik, ha kő, ha vas,

És neki semmi nem alacsony, nem magas. –

Hogy van, hogy e csárda kövekből épüle?

Holott kőtermésnek nyoma sincs körüle.

Itt régente falu avvagy város állott,

Míg nem nyögte hazánk a török rabságot;

(Szegény Magyarország, szegény édes honom,

Be sokféle bilincs volt már lábaidon!)

E hajdani várost földúlta az ozmán,

Kő kövön nem maradt, csak az isten házán.

A templom maradt meg – de ez is betegen –

Hogy a pusztulásnak gyászolója legyen.

És gyászolt a templom több hosszú századot,

Mig végre bujában össze nem roskadott.

Hogy haszna ne veszszen széthullott kövének,

Belőle e helyen csárdát épitének.

Az isten házából csárda!… és miért ne?

Ott léleknek: testnek szolgált itt enyhére.

És nem ugy részünk-e a test, mint a lélek?

Egyenlőn kedveznünk kell mind a kettőnek.

Az isten házából csárda!… és miért ne?

Itt és ott élhetünk az isten kedvére;

S láttam én csárdákban tisztább szíveket már,

Mint kit naponként lát térdelni az oltár. –

Csárda, eldőlt csárda, még mikor te benned

Útasok vigadtak, útasok pihentek!

Fölépít tégedet ujra képzeletem,

S vendégidet színről színre szemlélhetem:

Itt görcsös botjával egy vándorlólegény,

Ott zsíros subában egy pár szegénylegény,

Itt hosszu szakállal egy üveges zsidó,

Amott egy drótostót s több ilyen borozó.

Hát a szép csaplárné fiatalságával?

Mostan ölelkezik egy hamis deákkal,

Kinek a bor kissé megzavarta fejét,

De a szép menyecske még jobban a szivét.

S hol a vén csaplár, hogy ezért föl nem pattan?

Kinn a kazal végén álmodik nyúgottan…

Kazal végén akkor, most már lenn a sírban,

És a szép fiatal menyecske is ott van,

És a hamis deák s mind, kik itt boroztak,

Ők valamennyien már rég porladoznak.

A csárda is vénült, vénült és roskadott,

Leüté fejéről a szél a kalapot,

A födelet… ekkép áll hajadon fővel,

Mintha urával beszélne, az idővel,

S kérné alázattal, hogy kissé kimélje;

Hanem sikeretlen esdeklő beszédje.

Dűledez, dűledez; félig ismerni csak:

Melyik volt az ajtó, melyik volt az ablak.

Még áll s emelkedik az éghez kéménye,

Mint a haldoklónak utósó reménye.

Pinczéje beomlott, a kút is mellette,

Honnan az ostorfát valaki elvitte;

Csak az ágas és a gém van meg épségben,

Egy mogorva sas űl a gém tetejében.

Legmagasabb hely a pusztán e gém vége,

Azért ült föl a sas ennek tetejébe.

Fönn űl és merően maga elé bámul,

Mintha gondolkodnék a mulandóságrul.

Fölötte lángol a nap, az égnek ifja,

Lángol, mert kebelét a szerelem vívja;

Szeretője, a ki epedve néz rája,

Délibáb, a puszták szép tündérleánya.

(Szalk-Szent-Márton.)