Ifjú szivecskéd legelőször játsza

A szerelemnek szép játékait.

Gyönyör nekem e játék láthatása,

Nem én vagyok bár, a kit boldogit.

Ki is ne volna lelkesült néző ott,

Hol a sziv első mozdulásra kél?

Nem olyan-é ez, mint ha rózsabokrot,

Virító rózsabokrot ráz a szél?

Az égő szív, ez a rózsának bokra,

Lengő fuvalmak érzeményei,

S hull a bokorról a halvány arczokra

Piros levél, ha a szél lengeti.

Ha szép orczádat ekkép égni látom,

Oh lyányka, szived érzeményitül:

Derűl kissé az én sötét világom,

Mit szerelemnek napja elkerül.

Költőkebelnek nem szolgál szerencse;

Tudod szerelmem bús történetét:

Volt életemnek egy királyi kincse,

Koldus vagyok, mert azt eltemeték.

Szempilláidnak fekete virágán

A részvét könnyharmatja reszketett,

Midőn előtted szívemet kitárám

És elbeszélém e történetet.

Ekkor, leányka, jó leányka, téged

Édes testvéreműl fogadtalak.

Kössük meg ezt a drága szövetséget

Egy csókkal, Vilmám, és én áldalak.

Különben is te voltál, a ki mondád,

Hogy megcsókolni a költőt szabad;

Szép állitásod, lyányka, teljesítsd hát:

Tedd ajkaimra testvércsókodat!

(Losoncz.)