Hah, börtönöm ajtaja megnyilt,

– Nem börtön-e a hivatal? –

Csókolgat a drága szabadság

Édes tüzes ajkaival.

De lelkem hová lett?… merre, ó lélek,

Szárnyad suhogási merre vivének?

Mi messze, mi messze röpülsz már,

Végetlen előtted az ut;

Hiába suhanna utánad

A fecske, nyomodba se jut.

El lelkem után a messze világba!…

De vissza mi tart? szív, monddsza, mi bánta?

Távozni! e gondolat úgy fáj,

Úgy fáj nekem… és mi okért?

Volt itt szeretőm, hanem az már

A sírhalom éjibe tért.

És nem vagyok én már senki barátja.

E puszta üres szót lelkem utálja.

Pajtásaim! értetek a bú;

Elhagyni, fiúk, titeket,

Ez fáj nekem, ez szomorít el,

Ez ver kebelembe sebet…

De nem! mi vigadtunk minden időben

Igy hát szomorú a bucsú se legyen.

Föl, czimboraság, vigalomra,

S pogány legyen a vigalom:

A bút kiürült poharakkal

Kegyetlenül üssük agyon,

Hogy, majd ha jön a sor kézszoritásra,

Őt könnyre fakadni senki ne lássa!

(Pest.)

-207-