Soha sem volt az szerelmes, a ki

Mondja, hogy rabság a szerelem.

Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset,

Szárnyat ád ő… azt adott nekem.

S a madárnak nincsen olyan szárnya,

Mint minőt a szerelem növeszt.

El sem kezdem oly parányisággal,

Mint a föld, hogy átröpüljem ezt.

Szállok én az angyalok kertébe,

Föl az égre, pillantás alatt,

S koszorúba fűzöm ott e kertnek

Lángrózsáit, a csillagokat.

Majd ez égi fény borít el, majd az

Alvilágnak éjszakája föd…

Szállok és egy pillanatban látok

Istent s mennyet, poklot s ördögöt.

Nincsen itt tér, nincsen itt időköz,

Hogyha szárnyam fölkerekedik;

A világnak megteremtésétől

Szállok a végső itéletig.

S így ha mennyet és poklot bejárok:

A pokolban a mi gyötrelem

És a mennyben a mi üdvösség van,

Egy perczben mindazt átérezem.

(Szalk-Szent-Márton.)