Sok van, miben büszkélkednem lehet,

De büszkeségem mindenek felett,

Hogy, mint barátod, úgy állok szivednél,

Bár korra nézve nagyapám lehetnél.

Tiszteltelek; mint tisztelőd menék

Hozzád. Te szóltál, hogy: ez nem elég,

Engem ne tisztelj, engemet szeress!

Mostan szeretlek és tisztellek téged;

-245- Mind a kettőre vagy te érdemes.

Mig tiszteletre indit öregséged,

Szeretnem kell ifjúi szívedet…

Mert nyom nélkül haladt el e felett

Esztendeidnek terhe, sokasága,

Hervadhatatlan kebled e virága.

Öreg barátom fiatal sziveddel!

Fa vagy te, melynek elhullt levele,

A melyet már a téli hó lepett el,

De rajta vígan zeng a czinege.

S bár késő este van már életedben,

Szemed még most is tisztán s messze lát:

Megismeréd a felhők madarát,

Kit fényes nappal sem láttak meg többen.

Magamról szólok. – Hah, mig annyian

Vetnek reám lenéző szemeket,

Kezedben a borostyán lombja van,

Megkoszorúzni véle fejemet.

Tedd föl fejemre, tedd e koszorút!

Ha most nem érdemelném is, talán

Megérdemelni fogom ezután.

Előttem még olyan hosszú az út,

S a boldogságról már végkép lemondék,

Ugy sem találnám meg, hát életem

Keresésére nem vesztegetem;

Szivemnek csak egy óhajtása van még…

Erre törekszem, ez a mit kivánok:

Büszkén nevezzen a haza fiának! –

Elérem-e e nagy czélt? féluton

Nem roskadok-e össze? nem tudom.

Tán egy bevégezetlen épület

Lesz életem munkája, meglehet,

A mely ha készen volna, bele szállna

A hír, a feledés örök királya,

Mig így elkezdve, félig-meddig készen

Csak rövid emlék szűk tanyája lészen.

De ha erőm vágyamnál nem kisebb,

Ha ezt a hosszu pályát megfutandom,

S egy nemzet fogja megtapsolni lantom:

Nem lesz előttem e taps kedvesebb,

Mint az volt, melylyel pályám kezdetén

Egy magad által üdvözöltetém,

És mint szivednek dobbanása volt,

Midőn szivemre először hajolt.

(Szalk-Szent-Márton.)

-246-