Vad téli éj. Sürű hópelyhek esnek.

Szélvész ragadja. S hátha nem hópelyhek?

Talán egy őrült gondolatjai?

Vagy összetépett lelkem rongyai.

Közelg az éjfél. Fenn virasztva várom.

Akkor kisértet látogat meg, három;

Szent háromság, mely egykor vezetett:

A hit, a remény és a szeretet.

Nem élnek többé. Meggyilkoltatának,

De éjfelenként sírjokból kiszállnak,

S felém lebegnek halvány képeik,

S a régi szép időt emlegetik. –

Szétszaggatá a felleget a szélvész,

Tekintetem a csillagok közé vész.

Olyan sötétpiroslók fényeik,

Mikéntha vércsepp volna mindegyik.

S ki mondja meg: nem vércsepp-e a csillag?

Hisz itt a földön oly sokat gyilkolnak,

Ábelszivek fölfeccsent vére ez,

Mit a zsivány föld csillagnak nevez. –

Veszett szélvész, te még mindegyre tombolsz,

A fellegekbe és hajamba markolsz;

Ki akarod tán tépni fürtimet?

Ah, tépd ki inkább, tépd ki szívemet.

Hogy dobog e szív! – szinte félek tőle, –

Ugy, mint a kő, mely várromokról dől le,

Vagy mint a koporsónak födele,

Ha a halottat szögezik bele.

Koporsó vagy, koporsó vagy te, keblem,

A melybe szívem élve eltemettem.

Oh szív, te élő eltemettetett!

Ki irhatná le gyötrelmeidet?

Megszünt a vész, a hold is fönn az égen,

Már béke és fény lebeg a vidéken.

Haza mehetek hát s lefekhetem,

Mert béke és fény nem való nekem.

(Szalk-Szent-Márton.)