Járjatok be minden földet,

Melyet isten megteremtett,

S nem akadtok bizonyára

A magyar nemzet párjára.

Vajon mit kell véle tenni:

Szánni kell-e vagy megvetni? –

Ha a föld isten kalapja,

Hazánk a bokréta rajta!

Oly szép ország, oly virító,

Szemet-lelket andalító,

És oly gazdag!… aranysárgán

Ringatozik rónaságán

A kalászok óczeánja;

S hegyeiben mennyi bánya!

És ezekben annyi kincs van,

Mennyit nem látsz álmaidban.

S ilyen áldások daczára

Ez a nemzet mégis árva,

Még is rongyos, még is éhes,

Közel áll az elveszéshez.

S szellemének országában

Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!

S mind ezek maradnak ott lenn,

Vagy ha épen a véletlen

Föl találja hozni őket,

Porban, sárban érnek véget,

Vagy az inség zivatarja

Őket messze elsodorja,

Messze tőlünk a világba,

Idegen nép kincstárába.

És ha ott ragyogni látjuk,

Szánk-szemünket rájok tátjuk,

S ál dicsőséggel lakunk jól,

Hogy ez innen van honunkból.

Ez hát nemes büszkeségünk,

Melyről annyiszor mesélünk?

Azzal dicsekedni váltig,

A mi szégyenünkre válik!…

Csak a magyar büszkeséget,

Csak ezt ne emlegessétek!

Ezer éve, hogy e nemzet

Itt magának hazát szerzett,

És ha jőne most halála,

A jövendő mit találna,

Mi neki arról beszélne.

Hogy itt hajdan magyar éle?

S a világtörténet könyve!

Ott sem lennénk följegyezve!

És ha lennénk, jaj mi nékünk,

Ezt olvasnák csak felőlünk:

»Élt egy nép a Tisza táján,

Századokig lomhán, gyáván.« –

Oh hazám, mikor fogsz ismét

Tenni egy sugárt egy kis fényt

Megrozsdásodott nevedre?

Mikor ébredsz önérzetre?

(Pest.) -280-