Egy gondolat bánt engemet:

Ágyban, párnák közt halni meg!

Lassan hervadni el, mint a virág,

A melyen titkos féreg foga rág;

Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál.

Mely elhagyott üres szobában áll.

Ne ily halált adj, istenem,

Ne ily halált adj én nekem!

Legyek fa, melyen villám fut keresztül,

Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;

Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe

Eget-földet rázó mennydörgés dönt le… –

Ha majd minden rabszolga nép

Jármát megunva síkra lép,

Pirosló arczczal és piros zászlókkal

És a zászlókon eme szent jelszóval:

»Világszabadság!«

S ezt elharsogják,

Elharsogják kelettől nyúgatig,

S a zsarnokság velük megütközik:

Ott essem el én,

A harcz mezején,

Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,

S ha ajkam örömteli vég szava zendül,

Hadd nyelje el azt az aczéli zörej,

A trombita hangja, az ágyudörej,

S holttestemen át

Fújó paripák

Száguldjanak a kivivott diadalra,

S ott hagyjanak engemet összetiporva. –

Ott szedjék össze elszórt csontomat,

Ha jön majd a nagy temetési nap,

Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével

És fátyolos zászlók kiséretével

A hősöket egy közös sírnak adják,

Kik érted haltak, szent világszabadság!

(Pest.)

-281-