Ült a lyányka boldogan tünődve

Sziklaparton a tenger fölött,

És a kit várt, a kiről tünődék,

Kedvesének koszorút kötött.

Átellenben kelt az esti csillag,

De a tenger nem gondolt vele;

A leányra nézett kék szemével,

S így sohajta hullámkebele:

»Oh mi szép vagy, oh miként szeretlek!

Jőj le, ha van benned irgalom,

Jőj s fürödjél bennem… üdvezűlök,

Hogyha kebled megcsókolhatom.

Jőj le hozzám, szépségek leánya,

Jőj le, és szeress, légy hitvesem;

Földiszítlek, mint menyasszonyát még

Nem diszíté egy királyfi sem.

Fürteidre fölhozom dúsgazdag

Mélységemnek minden gyöngyeit;

S elveszíti ragyogásaiktól

Szeme fényét, a ki rád tekint.

Nem, nem, oh rád ne tekintsen senki!

Messze viszlek innen téged el

Napkeletre egy szigetbe, a mely

Telve a föld gyönyöreivel.

Ottan minden patak egy szivárvány,

S híg gyémánt a tiszta levegő,

S a mezőnek minden órán új s a

Régieknél szebb virága nő.

-258-

Ottan szebb az éj, mint itten a nap,

S szebb a tél, mint itt a kikelet,

S madarak a hópelyhek… mig esnek,

Zengedeznek tündéréneket.

Jőj keblemre, szépségek leánya,

Jőj le, és szeress, légy hitvesem;

Napkeletre szigetembe viszlek,

Ott élünk örök-szerelmesen.

Itt a sajka, űlj beléje, lyányka,

Ringatom majd oly szelídeden,

Hogy elalszol; és mire fölébredsz,

Ott leendesz a szép szigeten.«

Esdekelve így beszélt a tenger;

A leány nem érté meg szavát,

Nem fejté meg a rengő haboknak

Suttogó, egyhangu moraját.

És akközben kész lett koszorúja,

S a kit várt, az ifju megjöve,

És látá az érkezőt a tenger,

S hah miként fölháborult szive!

Hátha még a többit látta volna…

Eltünének sűrü fák mögé,

S őket a sötétzöld lombozat s az

Éj sötét kárpitja elfödé.

Más nap reggel vitorlás hajón a

Boldog ifju a tengerre szállt;

És a tenger jó kedvvel, nyugottan

Vitte őt a messzeségen át.

»Menj, menj, ifju«, gondolá magában,

»Sok szerencsét vándorlásodon;

De halálod lesz az óra, mely e

Lyányhoz téged ismét visszavon.

Kedvezek most, sebesen röpítlek,

Mert a lyánytól messze távozol;

De ha vissza, a leány felé jősz,

Minden vészemmel találkozol.«

A leányka ott állt nem sokára,

A hol tennap koszorút kötött;

Koszorúja összetépve fekvék

Széteresztett fürtei között.

Ottan állt, a tenger s ég közötti

Végtelenben járt tekintete,

Mint elfáradott galamb, a melyet

A sas helyről helyre kergete.

»Itt volt. Elment, elment mindörökre,

Megcsalt; megcsalt! Engem itt hagyott.

Itt hagyott, oh, engemet… kettőnket:

Engemet és a gyalázatot!«

Igy panaszlá a leány keservét,

És a tenger meghallotta azt,

És egyszerre nagy birodalmában

Minden alvó habot fölriaszt;

És utána küldé a hajónak,

Mely a csábitó ifjút vivé,

S a hullámok a hajót s az ifjut

Egy csapással zúzták semmivé.

S szólt a tenger: »Te szegény teremtés,

Mit teszesz most, mondd, hogy mit teszesz?

Megcsalt téged az, a kit szerettél,

Én szeretlek s engem nem szeretsz!

És mit ér az élet már te néked?

Karjaimba vesd le magadat,

Hadd legyek koporsód… eltemetlek,

Tégedet és gyalázatodat.«

A mit egykor nem értett a lyányka,

Most megérté a tenger szavát;

Leugrott a szikláról, s a tenger

Eltemette őt s gyalázatát.

(Szalk-Szent-Márton.)