Elhagytam én a várost,

Azt a holt életet.

Hol a halál is élet:

Jó sorsom a természet

Vidám ölébe tett.

Vidám vagy, oh természet!

El is csodálkozál,

Midőn körödbe léptem,

Hogy oly mogorva képem,

Hogy rajta oly köd áll.

De ép azért jövék, hogy

Elűzzem a ködöt,

A mely már olyan régen

Borong komor-sötéten

Halvány arczom fölött.

-259-

Azért jövék, hogy szívem

Mit a bú s a harag

Oly feketére feste,

E gyászruhát levesse,

S mosolygjon újolag.

Gyógyúlj meg, én szivem, ha

Még gyógyulnod lehet!…

Szép harmatos füvekkel,

Lágy rózsalevelekkel

Kötöm be sebedet.

(Szalk-Szent-Márton.)