Álmodtam szépet, gyönyörűt,

Álmodtam és fölébredék.

Mért keltettél föl oly korán?

Mért nem hagyál álmodni még?

Mit a való nem küld reám,

A boldogságról álmodám.

Miért bántottad álmamat?…

Oh istenem, oh istenem!

Hát a boldogságról nekem

Még csak álmodni sem szabad?

Mondád többször, hogy nem szeretsz,

De nem hivém, nem hihetém.

Ne mondd, ne mondd már! mostan, ha

Nem mondod is, elhiszem én.

S midőn tudom, hogy szíveden

Fölirva nincs az én nevem:

Maradjak-e, elmenjek-e?…

Marasztasz… és miért?… talán

Mulatni vágysz lelkem baján,

Melyet te hoztál rája, te!

Oh lyány, ez nagy kegyetlenség.

Bocsáss, bocsáss, hadd menjek el.

Nekünk egymástól válni, és…

És mindörökre válni kell.

Futnék tőled, miként a por,

Mit a forgószél elsodor

Ember-nem-járta földekig;

De csak alig hogy léphetek,

Mert a bú, melyet elviszek,

Nagyon reám nehezedik.

Isten veled hát… jaj nekem,

Hogy e szót ki kell mondanom;

Miért nem válik rögtöni

Halállá e hang ajkamon?

Isten veled… nem, nem lehet!

Hagyd még megfogni kezedet,

Mely üdvemet szétszaggatá,

Mely jövőmet gyilkolta meg…

Add kezed, hadd ömöljenek

Könyűim s csókjaim reá!

Könyűim-e vagy csókjaim,

Mi égeti jobban kezed?

Csók és könyű, mind a kettő

Nagyon, nagyon forró lehet,

Mert szerelmemmel egy helyen,

A szív mélységes mélyiben,

E tűzhegyben termettenek…

Mint ájtatos zarándokok

Jövének fel, s ők boldogok,

Hogy kezeden halhatnak meg.

Egyet kérek… ne félj, ne félj,

Nem kérem már szerelmedet,

Csak azt a kis vigasztalást,

Hogy nem feledsz el engemet.

Az emlékezet fonalát

Jövődön meddig nyujtod át?

Ha rám addig emlékezel,

Mig olyat lelsz, ki tégedet,

Mint én, olyan forrón szeret:

Ugy soha sem felejtesz el!

De nem kivánom, hogy ne lelj

Oly hű szivet, mint az enyém.

Nem szeretnélek oly nagyon,

Ha ezt a vágyat érzeném.

Ohajtom én: élj boldogul,

Szedj bármi fának ágirul,

Csak szedj te zöld leveleket,

S aztán vesd el, mint elvirúlt

Elszáradt régi koszorút,

Az én emlékezetemet!

(Szatmár.)