Volt egy szegény fiú,

Ki mindig éhezék;

Nem volt egy megevő falatja,

Nem szánta őt sem föld sem ég.

Hosszú, nagyon hosszú inség után

Igy szóla hozzá egy sötét alak:

»Én téged minden földi bajtól

Megszabadítalak.«

Az éh-halál volt, a kinek

Szavai ekkép hangozának;

És a fiú, hogy mentül hamarabb

Pihenjen, ment sírt ásni önmagának.

S a mint így sírján dolgozék,

A földben egy edényt talál,

A mely aranynyal, drágakővel

Csordultig áll.

-274-

A koldusból nagyúr lett,

Él fejedelmileg,

Körűle pompa, fény

És drága ételek.

Mért a fiú ezen dúsgazdagságban

Csak féligmeddig és csak néha vig?

Mert fél szegény, fél a fölébredéstől,

Azt véli, hogy csak álmodik. –

Én vagyok e szegény fiú,

S te a talált kincs, édes angyalom!

Nem merem hinni, hogy szeretsz;

Ugy félek, félek, hogy csak álmodom!…

(Nagy-Károly.)