Egy pár rövid nap, és én mennyit éltem!

Tükörbe nézni szinte nem merek,

Attól félek, hogy már hajam megőszűlt…

Ez a szív itten, oh ez oly öreg.

Az éjszakákat keresztülvirasztom.

Az álmot már nem is keresem én,

Ugy sem találnám. Nem tudok alunni,

Mióta bennem alszik a remény.

A kínok is már mind elfáradának,

Elfáradának engem bántani;

Pedig könnyebb a kínok gyilkait, mint

Holttestöket keblünkben hordani.

Én hordom őket, és azt gondolom, hogy

Egy század óta hordom őket már.

Olyan nehéz és oly hideg halottak!

Fagy tőlök vérem, csak alig hogy jár.

Erőtlen szemmel nézek szerteszéjjel,

Mint a ki kőhöz vágta homlokát,

Aztán föleszmél félig, s két alakban

Lát mindent, s tisztán még semmit se lát.

Nincs bennem élet, nincs a lélek bennem,

Kétségeim azt messze zavarák.

Ugy hull reám egy szebb idő emléke,

Mint sírhalomra a tépett virág.

(Szatmár.)