Barangol és zúg, zúg az őszi szél.

Csörögnek a fák száraz lombjai,

Mint rab kezén a megrázott bilincs.

Hallgass, zúgó szél, hadd beszéljek én!

Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak,

Mint nősirást az égiháború.

Egy nemzet és két ország hallja meg,

Mi bennem eddig titkon forra csak,

S a mit keblemből mostan kiröpítek,

Mint a volkán az égő köveket.

Az forra bennem, az fájt én nekem,

Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy

E két-országos nemzet a magyar!

Ez tette lelkem pusztává, a bánat

Pusztájává, hol egy tigris lakik:

A vérszemű, a lángszemű harag.

Oh e vadállat hányszor verte el

Magányos éjim csendét, a midőn

Besüvöltötte puszta lelkemet! –

Mely ördög sugta, hogy kettészakadjunk,

Hogy szétrepeszszük a szent levelet,

Mit diadalmas őseink irának,

Szivök vérébe mártván kardjokat?

Kettészakadtunk, és a szép levélből

Rongyok levének, miket elsodort

És sárba dobott a századok viharja.

Lábbal tiportak bennünket. Könyűket

És jajkiáltást küldöttünk az égbe,

De panaszunkat az be nem fogadta,

A rabszolgákat nem hallgatja az meg,

Mert a ki jármot hágy nyakába tenni,

Méltó reá, hogy azt hurczolja is,

Míg össze nem dől a korbács alatt.

Tartottunk volna össze: a világ most

Tudná hirünket, nem volnánk kizárva

A templomból, hol a nagy nemzeteknek

A tisztelet tömjénét égetik.

Tartottunk volna össze, nem törölnénk

Szemünkből annyi fájdalmas könyűt,

Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel

Történetünknek sötét lapjait.

A porszemet, mely csak magában áll,

Elfúja egy kis szellő, egy lehellet;

De hogyha összeolvad, összenő, ha

A porszemekből szikla alakúl:

A fergeteg sem ingathatja meg!

Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok,

A mit mondtam, nem új, de szent igaz.

Az események romboló szele

Nem fú jelenleg, és a porszemek

Nyugton hevernek biztos helyökön;

De ha föltámad a szél, mielőtt

Egygyé olvadnánk: el-szétszór örökre

A nagy világnak minden részibe,

És soha többé meg nem leljük egymást.

Iparkodjunk. A század viselős,

Születni fognak nagyszerű napok,

Élet-halálnak vészes napjai.

Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen

Az eljövendő óriásokat.

Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást,

Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem!

Ki legelőször nyujtja ki kezét,

Azé legyen a hála s a dicsőség;

S ki elfogadni azt vonakodik?

Annak porára szálljon minden átok,

Melyet sirunkra majd virág helyett

Ültetni fognak maradékaink,

Kiket örökre megnyomoritánk!

(Koltó.)