A meddig a történet csillaga

Röpíti a multakba sugarát:

A szem saját kezünkben mindenütt

Saját szívünkre czélzó gyilkot lát,

S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk!…

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Igy hordozunk sok százados sebet,

Keblünk soha be nem gyógyúlhatott;

Mérget kellett mindenkor innia,

Ki sebeinkre önte balzsamot.

Valami rossz szellemtől származánk!

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

S mig egymást martuk szennyes konczokért,

Mint a szeméten a silány ebek,

Azt vettük észre csak, hogy ezalatt

Az oroszlánok itt termettenek;

Jött a tatár, jött a török reánk,

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Ott foly Sajó… oly görbén kanyarog,

Mint ember, a ki görcsben haldokol;

Ott haldokoltunk, vérünk ott szivá

Az óriási nadály, a mogol,

S holttesteinket fölfalá a láng!

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

S ott van Mohács… ott nyomta a királyt

Sárkoporsóba pánczéla s lova,

S készült számunkra a ledőlt király

Kardjából a rettentő zabola,

Melytől még most is ég és vérzik szánk!…

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Mi lesz belőlünk?… ezt én kérdezem,

De mily kevesen gondolnak vele.

Oh nemzetem, magyar nép! éltedet

Mindig csak a jó sorsra bízod-e?

Ne csak istenben bizzunk, mint bizánk;

Emberségünkből álljon fönn hazánk!

(Szalk-Szent-Márton.)