(Béranger után francziából.)

Az ősz sietve jő és nedves szárnyán

Az én számomra uj fájdalmat hoz.

Mindegyre szenvedek, szegény félénk én,

És jó kedvem virága hervadoz.

Ragadjatok ki Párizsnak sarából,

Megújulok, ha szép tájt láthatok.

Mint ifju már Hellasról álmodoztam,

Ottan szeretnék én meghalni, ott!

Értem Homért, igen, hisz görög voltam.

Pythagorasnak igazsága van.

Athén szült engem, Perikles korában,

Láttam Sokratest rablánczaiban.

Megtömjéneztem Phidias csodáit,

Láttam Ilissust, mint virágozott,

S Hymett hegyén a méheket fölkeltém,

Ottan szeretnék én meghalni, ott!

Oh ég, csak egyszer éledhetne szívem

E szemderítő nap sugáritul!

A szabadság, kit távolból köszöntök,

Rám igy kiált: jer győzött Thrasybul!

Menjünk, induljunk, készen áll a sajka,

Tenger, ne nyeljen engem el habod,

Hagyd múzsámat Pyréumnál kikötni,

Ottan szeretnék én meghalni, ott!

-265-

Szép Olaszország ege, de azurját

Rabszolgaság homályosítja el.

Evezz, kormányos, távolabb evezz le,

Hol a nap olyan tiszta fényben kel.

Milyen hullám ez? hogy híják e sziklát?

Milyen virító a vidék amott!

A zsarnokság haldoklik ama parton,

Ottan szeretnék én meghalni, ott!

Athén szűzei, fogadjatok a révbe,

És bátorítsatok föl engemet.

Oly földet hagytam el, hol a királyok

Rabszolgává teszik a szellemet.

Védjétek lantom, melyet üldöznek; s ha

Dalom sziveitek meglágyítaná,

Tegyétek hamvam Tirteus hamvához,

Meghalni jöttem e szép ég alá!

(Pest.)